Késő bánat

Pihenésre átkozott ajkamon
őrzöm tegnapom, kéjjel telt ízét.
Istenem, letérdelek előtted.
Add vissza életem tiszta fényét.
 
Mindenkor éreztem a kétségem,
meg Én vörös hévem vadóc tűzét,
de összeütközött a hit, s érték;
magam maradtam, szívemben szürkén.
 
Napomra csókoltam sokvágyamat,
keresztre feszítettem kétségem,
s így vetettem meg létágyam, gyorsan;
arra fektetve lázong testemet.
 
Kit nem keresnek, fél, mert nem óvja
senkinek, és semminek sugara,
csak aggály, és gát úszik hullámán,
tengerének torz-cikkcakk vonala.
 
Csókolnám, félném, óvnám, s vigyáznám,
le is nyugtatnám háborgó vadját,
de nem lehet mert elfogyott erőm,
siratom kimondott szavam súlyát.


(2013. március 1.)